Minden kislánynál elérkezik az a pillanat, amikor a környezete rádöbben, hogy valójában egy Nővel van dolga. Nálunk ma reggel érkezett el ez a pillanat. Történt tudniillik, hogy békésen, ráérősen sétálgattunk az ovi felé, négyesben, a három kislány és én. Ráérősen, mert olyan korán keltek, hogy nyolckor már úton is voltunk. Villő és Mesi kismotoron közlekedtek, Hajnal békésen aludt a babakocsiban. Az úton áthaladásnál egy helyre tereltem őket, majd körbetekintés után szépen átmentünk. A (szó szerinti) bökkenő a túloldalon várta Mesit a padka formájában. Nem sikerült gond nélkül felkapatni rá… Mesi nagy lendülettel nekimegy, majd mint egy béka, szépen kiterül. Hol itt a nővé válás, kérdezhetnék jogosan, ha csak eddig ismerik a történetet. De a következő pillanatban, még mindig béka-pózban, Mesi megszólal: „-Jaj, kiszakadt a neccharisnyám!”
Azt a hangsúly alapján nehéz volt eldöntenem, hogy ez kérdés vagy felkiáltás volt-e inkább. Az viszont végérvényesen eldőlt, hogy kislányom nővé érett.

A nőcis dolog egyébként nem új nálunk. Villő már egy jó ideje maga öltözködik, reggelente maga választja ki a ruháit, és ő is kombinálja össze. Eleinte nehéz volt megállni, hogy ne segítsek, hiszen így aaaaaaaaaannyival hoooooooooosszabb leeeeeett az egééééééééész, hogy majd beleőrültem. Arról nem is beszélve, ha a végeredmény (khm) nem lett jó. No de mi is a nem jó? Nekem nem tetszett. A-vonalú blúz rövid, bő szoknyával? Csuparózsaszín gyerek? Szürke póló barna szoknyával? Pfff. Megjelenésében tudatos anya – ne nevezzük hiúnak! – ezt nehezen nyeli le. De elő kellett vegyem a lassú víz partot mos elvét, és inkább többször próbáltam az ízlését nyesegetni. Például elmagyaráztam neki, hogy jobb az összhatás, ha színben egymáshoz illenek a ruhadarabok, mintha nem. Körülbelül huszonhétszer.

De azért elgondolkodtam. Meddig tart az ő véleménye, és hol kezdődik az enyém? Eszembe jutott, hogy az én anyukámnak sem minden tetszett, amiket hordtam, holott nekem mindig is nagyon jó ízlésem volt. És mindig jó ruhákat hordtam. Jó színösszeállításban. Gondoltam én.

Maradt tehát az a megoldás, ami eddig is sokszor bejött, hogy magamban kell megoldjam ezt a kérdést. Kis beszélgetés, kis utánaolvasás, kis lazulás, és máris beláttam, hogy itt nem csupán a szoknyáról és az ízlésekről van szó, hanem arról is, hogy ezen keresztül épp a következő nemzedék egy tagját növelgetem. Olyan embert, aki reményeim szerint kiáll majd a véleménye mellett, teszi azt másokat nem bántó módon, de határozottan. És hol tanulja meg az emberpalánta ezt, ha nem gyerekként, otthon, védett környezetben? Ahol nem bántják a véleményéért? Magamba szállásomnak meg is lett az eredménye: azóta igyekszem a pozitívumokra összpontosítani. Azt értékelem, hogy egyedül öltözködik és határozott az ízlése. A többi meg majd jön magától.

Jön is, nem kell sokáig várni. A hátsó kapun érkezik, Blankának hívják. A szomszéd néni a nagymamája, sokat van itt, de Villővel még keveset találkoztak. Pedig hasonló korúak, közel vannak, mi kell még. Áthívtam játszani, jött is szegénykém boldogan. De nem volt benne köszönet. Villő tudniillik már az első pillanatban mondta, hogy nem szeretne vele játszani. Először csak halkan, nekem címezve. (Jól szocializált a gyerek.) De hát én már meghívtam, visszaszívni nem lehet. (Én is jól szocializált vagyok.) Villő kénytelen kicsit erősebb hangon kifejteni, hogy ő NEM szeretne Blankával játszani, de addigra Blanka már kapun belül van, és reménykedik. Hát még én hogy reménykedek!

De feleslegesen. Negyedóra múlva Blanka jön és megkér, hogy vigyem haza. Haza szeretne menni. És köszöni szépen, hogy itt lehetett. (!!!) Könnyek szöktek a szemembe. Az én imádott lányom, az én kis tubicám kiundokoskodta innen a vendéget. Hát lehet így viselkedni?
Nem kellett több két percnél, hogy rájöjjek, mekkora balgaságot követtem el. Itt nem Villő volt undok, vagyis ő csak azután, hogy én annyira undok voltam vele, hogy akarata ellenére belekényszerítettem valamibe. Hogy nekem könnyebb legyen, míg ő eljátszik mással.

Mire átértem a kislánnyal, már viszonylag nyugodtan tudtam kiállni Villő mellett. („Nem találták meg a közös hangot…” – mondtam az anyukájának.) És boldog és büszke voltam, hogy nem volt bennem az a fajta megfelelési kényszer, amivel olyan könnyű szabadságától megfosztani a kisgyermekeket.